Kiss Péter Attila villamosmérnök, a Zoltek Corporation nyugalmazott alelnöke decemberben kapta meg a Gábor Dénes Életműdíjat, a hivatalos indoklás szerint a karbonszálak polgári célú, a korábbinál lényegesen alacsonyabb költségen való gyárthatóságának kifejlesztéséért, a gyártáshoz szükséges gyártósori koncepció kidolgozásáért, annak hazai gépgyártóktól történő beszállításokkal való megvalósításáért. A vele való beszélgetésünk olyan ember képét rajzolja elénk, aki élete során mindig hitt abban amit csinált, keményen dolgozott, amíg elérte célját, miközben gondosan figyelt mások álmainak megvalósítására is. Egy rendkívül értékes életúttal a háta mögött Csopakra költözött, lezárt mindent, ami munkájával kötötte össze és most családjával síel, vitorlázik, kárpótolja őket azokért az évekért, amikor az emberiség életének jobbításán dolgozott.
1987-ben kapott meghívást Amerikába. Mi vonzotta akkor? A szabad élet? A sokkal jobb technikai környezet? A pénz? A más szemlélet, értékrend, életstílus? A nemzetközi szakmai siker?
1987-ben teljesen jól éreztem magam Magyarországon. A politika nem bántott, igaz nem is támogatott. Az amerikai meghívás a szerencsének volt köszönhető. Társaságban találkoztam egy amerikai cégtulajdonossal, aki ajánlott egy lehetőséget, amivel főleg a gyerekek miatt éltem. Kicsit féltem feladni itthoni jó állásomat egy ismeretlen jövő kedvéért. A sokkal, de sokkal jobb technikai, munkavégzési lehetőségek jóleső meglepetéssel szolgáltak.
1989-ben szénszállal kezdtek el foglalkozni, aminek addig csak katonai alkalmazásai voltak. Hét évig tartott, amíg kidolgozták azt a technológiát, amely érdemesnek mutatkozott a megvaló- sításra. Hogyan emlékszik vissza erre a munkára?
Az akkor még privát cég rendkívül ambiciózus és tehetséges vezetőjének ötlete volt, hogy fejlesszünk ki egy új technológiát, ami elfogadható áron képes szénszálat előállítani. Amikor azután kinn voltam, a feladat rám hárult, a rendkívül magas kutatás-fejlesztési költségek előteremtése viszont rá. A munka nagyon izgalmas volt, hiszen gyakorlatilag nulláról kellett indulni, mert minden már meglévő ismeret titkosítva/védve volt. Alapképzettségem ugyan villamosmérnök, de mi a Műegyetemen olyan jó általános képzést kaptunk, hogy csak két szemeszter polimer technológiát kellett a Washington University-n hallgatnom ahhoz, hogy azután elboldoguljak. Nagy segítség volt, hogy a koncepció elfogadása után magam választhattam ki munkatársaimat.

A fejlesztéseik eredményeként létrehozott alacsony költségű szénszálaknak óriási hatása volt számos iparágra. Bizonyosan titoktartási szerződések sora védi munkájának ezt a fejezetét, ezt tiszteletben tartva mit tud róla mégis elmondani?
Nagyon érdekesen indult a munka. Kerestünk információkat a szénszállal kapcsolatban, de minden szigorúan titkosítva volt, morzsák kerültek csak elő különböző helyekről. A legtöbb információt PhD dolgozatok elolvasásából tudtam gyűjteni, de az is látszott, hogy mindenkinek csak részfeladatok kidolgozása jutott, legalább ötven dolgozatot olvastam el ahhoz, hogy valami rálátásom legyen a dologra. Legtöbbet egy francia író a nevére már nem emlékszemsegített. Ő írt egy könyvet kisebb laborkísérletekről, hogyan lehet molekula orientációt, meg molekulasúlyt megváltoztatni a szálban, ezekből az információkból állt össze bennem szép lassan egy kép. Egyet biztosan tudtam, hogy mi poli(akril-nitril) (PAN) polimerből akarjuk csinálni a szénszálat, nem pedig kátrányból.
Gyakorlati alkalmazásnak gondolom a közelébe sem engedték.
Amerikában nem, viszont átjöttem Európába, a Coventry kutatóközpontba. Ez volt Európában az első kutatóintézet, ahol a brit Royal Air Force megbízásából foglalkoztak szénszállal, olyan katonai célú repülők gyártásához használták ezt fel, amit nem lát a radar. Amikor én odaértem, éppen lángvágókkal vágták szét a gépeket és vitték a kohóba, úgyhogy csak géptorzókat láttam, abból próbáltam összerakni a fejemben, hogy a tervezőmérnök vajon mit miért csinált. Ilyen információ morzsákból állt össze bennem végül egy vízió, amit még csak koncepciónak sem neveznék. Ne feledjük azonban, hogy Amerikában vagyunk, a ’90-es években, ahol az elsődleges szempont az volt, hogy minél előbb a piacra kerüljön a termék. Óriási nyomás volt rajtam, hogy összeállítsam azt a koncepciót, amivel beindulhat a termelés. Közben a cég, hogy a fejlesztésekhez pénzt tudjon felvenni, részvénytársasággá alakult, kiment a tőzsdére, így az igazgatótanács türelmetlenül várta, hogy beszámoljak addigi munkámról. Amit ebből elmondhatok: akkor még úgy terveztem, hogy PAN szálat vásárolunk, később vetődött fel, hogy azt is mi állítjuk elő, amit majd különböző technológiai lépésekkel átalakítunk szénszállá. Az már teljesen letisztult előttem, hogy a folyamat több lépcsőben, hőkezeléssel érhető el. Az első fázisban még levegő környezetben 2-300 °C-on oxidáltuk a szálat, és elkezdtük növelni a széntartalmát, kiűzve belőle a hidrogént, nitrogént, káliumot stb., hogy összeálljanak a gyűrűs molekulák. Ezt követően tovább kellett növelnünk a hőmérsékletet, mert bizonyos atomok nem tudtak kijönni a rácsszerkezetből, akkor viszont már félő volt, hogy az anyag elég, ezért azt már immergas környezetben folytattuk. Tehát mindenképpen egy többlépcsős hőkezelésre épülő folyamaton gondolkodtam, amit mindaddig folytattunk, amíg el nem értük azt a széntartalmat, ami a legnagyobb szakítószilárdságot és rugalmassági moduluszt adta, mert ugye a tiszta szénkötés a legerősebb. Egészen magas, 1 300-1 700 °C közötti hőmérsékletig mentünk el, ennél magasabb hőmérsékletet nem sikerült előidéznem teljesen oxigénmentes környezetben. Az utolsó lépés pedig az volt, amikor a szál felületét kezeltük, hogy majd a műanyagba, epoxiba vagy poliészterbe beágyazható legyen. Akkor még nagy vita volt az én fejemben is, hogy ez fizikai vagy kémiai kötés lesz, ezért megcsináltam mind a kettőt. Arra gondoltam, majd a gyakorlat eldönti, végül mindkettőre szükség volt, vagyis egyrészt megnöveltük a szál felületén a szabad oxigén tartalmat, másrészt elektromos úton megérdesítettük ennek a 7 mikron vastag elemi szálnak a felületét, hogy a fizikai és kémiai kötés elég erős legyen a gyantában.
Említette, hogy munka közben voltak dilemmái. Elmondana egyet?
Az egyik például az volt, amikor az első fázisban kialakítottuk a megfelelő molekula orientációt, mert az volt a vízióm, hogy a molekuláknak a szál tengelyével minél párhuzamosabbnak kell lenniük, akkor lehet nagyobb moduluszt elérni. Érdekes módon ezt az acélipari tanulmányaimból vettem át, de igaz volt a műanyagra is. Ott úgy alakítottuk ki a molekula orientációt, hogy miközben oxidáltuk a szálat, fizikai erőhatásnak tettük ki, tehát nyújtottuk kicsit, így a szál molekulák kénytelenek voltak a fizikai hatásra beállni egy irányba. A félelmem az volt, hogy visszarendeződnek, de szerencsére úgy maradtak.
Az igazgatótanács nem vegyészmérnökökből állt. Világújdonságról és nagyon sok pénzről volt szó. Könnyen megadták a támogatást?
Amikor a víziómat előadtam a bankárok előtt, összedugták a fejüket, én nem hallhattam mit beszélnek, majd a tőlük várható legfontosabb kérdést tették fel: mennyi pénz kell hozzá? Mondtam egy jó nagy számot, sok millió dollárt. Megint összedugták a fejüket, majd azt kérdezték, hány emberre van szükségem? Azt mondtam elég tizenöt, de csak ha én válogathatom össze őket. Rövid tanácskozás után azt mondták, csináljam. Ez a döntéshozatal egészen érdekes volt számomra, hiszen arról a szocialista Magyarországról jöttem, ahol amire egy döntés a minisztériumok és egyéb intézmények véleményezése után megszületett, a kutató-fejlesztő már azt is elfelejtette, mit akart csinálni.

És még mindig a víziónál tartunk, ahogy Ön nevezte, ezután kezdődött a fejlesztés. Ez mennyire volt zökkenőmentes?
Sikerült felvennem tizenkét jó embert, ami azért volt számomra tanulságos, mert ha tizenkét okos ember elkezd gondolkodni, mind mást akar. Időbe telt, amire megértettem velük, hogy tekintsük ezt az együttműködést egy olyan vektormennyiségnek, amelyben minden nyílnak egy irányba kell mutatnia.
Itt is nagyon jó iskola volt számomra a Műegyetem, ahol Rácz professzor a tudományos diákkörben mindig azt mondta valahányszor odamentünk hozzá egy problémával: gondoljuk végig, hogyan érti ezt egy építészmérnök, egy villamosmérnök, egy vegyészmérnök, egy fizikus, sajnos akkor még közgazdász nem volt köztünk, mert az is kellett volna. Ott tanultuk meg, hogy a másik fejével is gondolkodjunk.
Összeállt azonban a csapat, de a cég paranoiás módon félt attól, hogy valaki megelőz minket, és arra is vigyáztak, hogy a cégnél se tudja senki a teljes folyamatot. Feldaraboltam hat részre a teljes gépsort, azt tudni kell, hogy egy gépsor 50 méter hosszú, majd a legvégén, mint kisfiammal a LEGO-t szoktuk, összepattintottuk a sorokat. Az egyes csoportok így végezték a kísérletet, de ha kellett, bevontunk külsős szakértőket, így a BME áramlástechnikai tanszéke is részt vett a fejlesztésben. Az első gépet Amerikában gyártottuk le, egy pillanat alatt akkor én lettem a csodacsatár, a részvények a tőzsdén tizenhatszorosára emelkedtek. Ekkor történt viszont egy számomra nagyon furcsa dolog, ami engem azóta is bánt, én ugyanis szerettem volna még néhány dolgon finomítani, de az igazgatótanács rám dörgött: gyerünk gyártani, multiplikálni a gépsort, a fejlesztők soha nem tudják abbahagyni a munkát. A hiúságomat most már legyezgeti, hogy máig sem tudtak jobbat csinálni.
ÉLETPÁLYA
A Budapest Műszaki Egyetemen tanult 1962-től, 1967-ben szerezte meg villamosmérnöki diplomáját. A dr. Rácz István vezette tudományos diákkörben elkezdett munkáját fejezte be diplomatervként a „Tirisztoros kapcsolóelemek alkalmazási lehetőségei egyenáramú hajtásoknál” című értekezésében. Első munkahelyén a Villamos Automatika Intézetben is mintegy két évtizeden keresztül a tirisztorok ipari teljesítményelektronikai berendezésekben való alkalmazásával foglalkozott, eleinte mint kutató-fejlesztő mérnök, majd osztály-, illetve főosztályvezető.
Az általa vezetett Teljesítményelekronikai Főosztály részt vett számos hazai és külföldi termelőüzem automatizálásában (Dunai Vasmű, Kamaz Autógyár, Kábelgyárak stb.).
Tevékenységét számos szabadalom védte, melyek közül a folyamatos rézhuzallágyítás gyakorlatilag az egész világon alkalmazásra került. Ebben az időszakban rendszeresen publikált a Villamosság című szakfolyóiratban és műszaki szakértőként is tevékenykedett.
A nyolcvanas évek végén ajánlatot kapott az Amerikai Egyesült Államokból egy akkor alakuló kutató-fejlesztőtervező csoportban való tevékenységre, melynek feladata az akkor még csak katonai célra gyártott és alkalmazott szénszálak lényegesen alacsonyabb költségen való gyárthatóságának kifejlesztése volt, lehetővé téve a polgári alkalmazásokat. A projektet, melyet 1989-ben, Amerikába költözése után kezdtek el, 1991-ben már mint a cég (ZOLTEK Corp.) főmérnöke vezette, 1997-ben pedig már meg tudtak jelenni a piacon a szénszállal, mint termékkel. Mivel szénszálgyártó gépek akkor még nem voltak a piacon, minden egységet az ő általa kialakított koncepció alapján kellett egyedileg megtervezni és legyártatni.
A sikeres munka eredményeként kinevezték az akkor már multinacionális cég minden műszaki tevékenységéért felelős alelnökévé, majd kis idő után megkapta az amerikai állampolgárságot. A kilencvenes évek közepén, javaslatára, a cég megvásárolta a csőddel küszködő nyergesújfalui Magyar Viscoza gyárat, melynek poli(akril-nitril) üzemét átalakították szénszál alapanyaggyártásra, valamint mintegy 100 millió dollár értékben telepítettek az általa kifejlesztett szénszálgyártó gépsorokból. A gyár mintegy 1 500 embernek ad munkát. Annak érdekében, hogy a jelentős mennyiségű gépet (egy gyártósor kb. 50 m) ne kelljen tengerentúlról szállítani, megszervezett egy magyarországi beszállító hálózatot, mely még ma is működik.
A nagy piaci keresletre való tekintettel a texasi, majd a magyarországi gyártókapacitás után Mexikóban is létrehoztak egy üzemet szintén az ő eredeti innovációi alapján -, melynek felügyeletét a teljes beindulásig szintén ellátta.
A fejlesztések eredményeképpen piacra kerülő, alacsony költségű szénszálaknak óriási hatása volt számos iparágra, többek között az energiatermelésre is, hiszen a könnyű és erős szénszálból sokkal nagyobb lapátokat lehet készíteni a szélturbinákra, megnövelve az egy oszlopról levehető energia mértékét. Nem véletlen, hogy jelenleg ez a terület jelenti a legnagyobb vevőkört.
A 2000-es években öt évig amerikai részről tagja volt a BMW-Zoltek vegyes bizottságnak, mely kereste a szénszálak autógyártáshoz legalkalmasabb formáját. Az eredmény az i3 lett.
Jelenleg a már japán tulajdonban lévő Zoltek mexikói üzemét bővítik, az eredeti tervek szerint részben Magyarországon gyártott gépekkel, ami jelzi az akkori megoldások valóban innovatív, időtálló jellegét.
Második munkahelyéről, a Zoltek Corporationtől ment nyugdíjba, miután 68 évesen lemondott és hazatelepült Magyarországra.
Amerika után Mexikó következett. Mit adott életéhez ez az ország?
Az első amerikai gyártósor után Magyarországon létesítettünk termelési kapacitást az igen gyorsan növekvő európai és ázsiai piac kiszolgálására. A mexikói gyár létesítése a 2000-es években már a harmadik lépés volt. Sokáig tartott, amíg megbarátkoztam az ottani körülményekkel, nagyon más az a világ az addig megszokotthoz képest. Itt is történt velem egy emlékezetes jelenet. Borzasztó rendetlenség volt a gyárban, bármit tettem, hatástalan volt, összehívtam a dolgozókat és azt mondtam nekik: Uraim, úgy látom, a tíz parancsolat nem elég itt Mexikóban, szükség lenne egy tizenegyedikre is. Arra, hogy ne szemetelj! A hatás frenetikus volt. Néztek rám nagy szemekkel, féltem, hogy rosszul sül el a dolog, mert rendkívül Isten hívő emberek voltak. Másnapra azonban hihetetlen változások kezdődtek, összeszedték a szemetet, hordókat tettek ki, mindent abba gyűjtöttek és rend lett a gyárban. Hirtelen haragú emberek voltak, ilyenkor kiabálással intézték el nézeteltérésüket, de erősen Isten félők. Minden reggel 6 órakor imádkoztak a munkakezdés előtt, kérték, hogy épségben, egészségben, pontosan végezzék munkájukat és hálát adtak, hogy kenyeret tudnak adni családjuknak.
Mindig azzal foglalkozhatott, ami Önt elsősorban érdekelte?
Amikor 1967-ben diplomáztam, az volt a vágyam, hogy olyan munkát végezhessek, ami érdekes, lehetőleg jól megfizetik és társadalmilag hasznos. Én nagyon hálás vagyok azért, hogy ez sikerült, amit én alapvetően jó középiskolai és egyetemi tanáraimnak köszönök. Életemben egyetlen egyszer sem kellett állásinterjúra mennem. Engem mindig hívtak és magam választhattam meg azt a munkát, ami érdekes és új volt számomra, amit legközelebb éreztem magamhoz. Mindent megkaptam, amit akartam, nagyon szerencsés ember vagyok.
A Zoltek Corporation alelnökeként ment nyugdíjba. Valóban nyugdíjas éveit éli, vagy foglalkoztatják még szakmai kihívások?
Az ezredforduló után sorra gyártottuk a gépsorokat, az eredményeket követően pedig én lettem a cég alelnöke, átfordult a munkám kutató-fejlesztő tevékenységből menedzselésbe. Őszintén megmondom, ez a feladat engem már nem vonzott, a lelkem mélyén én egy főkonstruktőr vagyok. Jöttek az unokáim, és én azt mondtam, elég. 68 évesen felmondtam, de nem fogadták el. Két évig húzódott még a felmondási időszak, ezt a számot jól megjegyeztem, mert e miatt buktam 24 üveg pezsgőt. Az egyik kollégám kapta, aki fogadott velem, hogy nem tudok olyan egyszerűen nyugdíjba menni. Azóta azonban ténylegesen „csak” nyugdíjas vagyok, kizárólag kuratóriumi szinten foglalkozom a cég dolgaival, mert azt vallom, nem lehet valamit félig abbahagyni.
Igaz, hogy szenvedélye a vitorlázás?
Körülbelül ötven éve vitorlázom. Eleinte versenyeztünk, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de mindvégig nagyon nagy lelkesedéssel. Nyugdíjas koromra pedig kiváló időtöltés szöszölni a hajón.
Emlékszik 2014-ben az év pezsgőjére? Amivel Fa Nándor föld- kerülő hajóját, a Spirit of Hungary-t avatta fel. Annak a hajónak az anyaga Zoltek szénszál volt, airex anyaggal szendvicselve, és ami Fa Nándorral való barátságukból születhetett meg. A hajó „keresztapjaként” hogyan élte meg azt a versenyt?
Csopakon találkoztam Nándival. Beállt az én hajóm mellé, ő nem tudta ki vagyok, én természetesen megismertem. Elkezdtünk beszélgetni, és valahogy úgy alakult, hogy Nándi azt mondta, ki kéne menni újra az óceánra. Elindult akkor bennem valami, mert éreztem, tudok segíteni, elmondtam neki, hogy ezer szál köt engem a hajóiparhoz, valósítsa meg az álmát, próbálok támogatást nyújtani. Hitte vagy nem, de én néhány nap múlva már Amerikában beszéltem erről, mint egyedülálló marketing lehetőségről, ott mindenki mögénk állt és egy héttel később már a szponzorszerződés részleteiről beszélhettünk Nándival. Nándi maga tervezte és építette meg a hajót, az alapanyagot mi bocsátottuk rendelkezésére, én pedig nyomon követhettem a hajóépítést, azután a versenyt is, amelyen Fa Nándi nyolcadikként futott be Spirit of Hungary hajóján a Vendée Globe-on, körbevitorlázva a Földet. A franciaországi Le Sables d’Olonne kikötőjében vártuk. Béreltünk egy katamaránt, elémentünk, az utolsó 20 mérföldet együtt tettük meg.
Felemelő pillanatok voltak ezek.
Nem érdemes szavakba foglalni azt az érzést. Mindenki bőgött. Jó érzés volt hozzájárulni ahhoz, hogy valaki dicsőséget hozzon hazánknak.
Dicsőséget Ön is hozott hazánknak. Nemrég vehette át a Gábor Dénes Életműdíjat, amivel a díjalapítók mindig komoly szellemi szolgálatot ismernek el, és aminek a Gábor Dénestől származó „Találjuk fel a jövőt” jelmondat különös üzenetet ad. Ön számá- ra hogyan fogalmazódik meg ez az üzenet?
A Gábor Dénes által megfogalmazott „Találjuk fel a jövőt” nekem gyermekkorom óta életelemem. Mindig akkor voltam igazán szakmailag boldog, ha valamilyen új kihívással bíbelődhettem.

