A remény újraszínezi az életünket

Adventben az ember újrateremti önmagát. Igényét érezzük a jótékony befelé fordulásnak, a számvetésnek, lelkünk megújításának, megerősítésének, miközben minduntalan eltereli figyelmünket az elcsendesedéstől a külvilág folytonosan újratermelődő problémája, a munkahelyi évvégi zárások, az ünnepre való feszült készülődés, és ami még rosszabb, az életkedvünket megbéklyózó siránkozás, leszólás, mocskolódás, mindent kiforgató és minden jót tagadó világvégi hangulatot teremtő gyűlölködés.

Inog az egyensúly igény és lehetőség között. Keressük, de sokszor nem találjuk a harmóniát, nehezen tudunk kilépni a napi rutinból. Ha nem találunk biztos fogódzót, reménytelenségbe hullhatunk. Létfontosságú, hogy mibe kapaszkodunk. A reményt adó munkába? Szerető családba? Sikerekbe? Soha véget nem érő utazásokba? Vagy a Teremtő szeretetteljes munkálkodásába.