Világvége?

Müller Péterrel hallgattam meg nemrég egy beszélgetést Hamvas Béláról. Hamvas Béláról, aki 125 éve született, és akinek évtizedekig tartó elhallgatását, elhallgattatását az évfordulón számos rendezvény igyekszik jóvá tenni. Hamvasra úgy emlékezünk, mint Kossuth-díjas magyar íróra, filozófusra és könyvtárosra, de emellett kiváló zongorista és komponista is volt. A borászatot bölcseleti szintre emelte, nélkülözöttsége éveiben pedig kertészként és raktárosként találta meg az emberi méltóságának leginkább megfelelő nyugalmat.

Kellemes nyár esti beszélgetésnek gondoltam a rendezvényt, az ott elhangzott gondolatok azonban máig nem eresztenek. Hamvas is, Müller is látnoki képességekkel megáldott emberek, vízióik évtizedek múltán is formálják a világ működését megértő képességünket.

A világtörténelem – mondja Hamvas Béla – botrányba fulladt –, és már ez a felütés is sejtette, hogy elmélyülünk ezzel a beszélgetéssel mai világunk disszonanciájában.