Ma körforgásos gazdaságnak nevezzük azt, amit közel egy évtizede még bölcsőtől a bölcsőig elméletként ismert meg a világ, de a lényeg ugyanaz. Globális léptékű környezeti szemléletváltásra van szükség. Az elnevezés változik, de a szándék ugyanaz, csak még a módszereken vitázunk.
Jófajta marketingfogás, vagy erős tartalmi útmutató? – gondolkodtam, amikor először vettem kezembe az amerikai építész William McDonough és német vegyész Michael Braungart közösen írt könyvét, ami magyarul is megjelent Bölcsőtől a bölcsőig címmel, s ami először emelte fókuszába a természeti erőforrások kitermelése helyett a már felhasznált anyagok végtelen számú újrahasznosítását. Nem papírból, de még csak nem is újrahasznosított papírból készült könyvük, hanem műanyagból. Demonstrációnak szánták, igen direkt példázatnak, ami arról szólt: a hulladék nélküli gazdaságot bemutató könyv megjelentetéséhez nem kevesebb fát kellett kivágni, hanem egyáltalán nem kellett fát kivágni. A polimerizált műgyantából készült lapok egy speciális kémiai eljárással „kimoshatók”, így akár több százszor is különböző tartalmakkal tölthetők meg. Micsoda csúcspéldája az újrahasznosításnak!
A szerzőpáros szerint a ma divatos zöld erőfeszítések zöme csupán a bűntudatébresztést szolgálja. Az elvárt és kívánatos ökológiai lábnyom-csökkentéssel kapcsolatos elképzelések azt sugallják, hogyan tegyünk kevésbé rosszat és nem azt, hogy miként tudnánk valóban jót tenni. Jó egy évtizede megfogalmazott tézisük szerint az emberiség valójában technikai és tervezési problémákkal áll küzdelemben, mert nem az a cél, hogy például kevesebb ásványvizet igyunk, vagy ne járjunk autóval, hanem hogy elfelejtsük azt a fogalmat: hulladék. Nem a termékkel van baj, hanem a termékek minőségével. Felállított modelljük szerint úgy kellene ezeket megtervezni és használatuk után kezelni, hogy kiselejtezésüket követően a természetes anyagfolyamatokba bekapcsolódhassanak, használatot követően az anyag képes legyen a természet táplálására, illetve az újrahasznosulásra. Erre adtak nyomatékosan példát saját könyvük megtervezésével is.
Az egyetlen kockázat Braungarték elméletében az lehet, hogy a vállalatoknak nem minden esetben áll rendelkezésére olyan infrastrukturális háttér, amellyel begyűjthetik és visszajuttathatják a gyártókhoz a fennmaradó anyagokat, bár a modellt a gyakorlatban több cég és ország is alkalmazta már eredménnyel, tehát megvalósítható. Kína mintavárost épített, több európai kormány vállalatait támogatja abban, hogy áttérjen a hulladék nélküli gazdaságra, a Ford ipari központját újította fel az elmélet útmutatásai szerint, de van olyan világhírű sportcipő gyártó is, amelyik csatlakozva a jövő radikális újrahasznosítás elméletéhez, termékeit nem áruként, hanem szolgáltatásként adja el. A vevő csupán egy adott időre lízingeli a cipőket, majd az elhasználódás után leadja a kereskedőnél, aki visszajuttatja azt a gyárba. Ott a lábbelik alsó része újból alapanyaggá válik, a felső rész pedig komposztálásra kerül. Ezzel a lánc bezárul, minden visszakerül a körforgásba.
Hosszú távon cél egy olyan társadalom kialakítása, amelyben nincs hulladék. Futurisztikus álom ez? Naiv idealista ötlet, vagy idővel realitássá válhat?
Márciusi számunk összeállításaiban többféle módon mutatjuk be azokat az útkereséseket, módszereket, technológiákat, amelyek segítségével védekezni tudunk a természeti források kimerülése ellen, s mind ennek aktualitását az adja, hogy megkezdődött egy széleskörű szakmai egyeztetés, ami a hazai körforgásos gazdasági modell kialakítását előzi meg.
Olvassanak minket, most is, érdemes!
J. Mező Éva
főszerkesztő
