Minden olyan szürreális. Ülök a kertemben a padon, a madarak, figyelmen kívül hagyva lelkünk beburkolózását, hangosan csattogva csalogatják párjukat. Remeg a levegő, színesedik a világ, utat tör magának föld alól az élet. Ülök a padon és kortyolgatom a teám, a nyáron gyűjtött hársfavirág teám, amelybe beledobtam néhány immunerősítő szegfűszeget is. Mert hogy hiába a napfény, hiába a zsongító illatok és színek, tudattalanul is szorít a gondolat: nincs rendben minden. A tegnap valósága már nem azonos a ma valóságával, az egy hónappal ezelőtti valóság meg végképp nem. Ismerkedünk a bizonytalansággal, a tervezhetetlenséggel, terveinket naponta többször átírja az ismeretlen új világ.
Egész nap a háttérben szólnak a hírek. Emlékszem, kezdetben milyen izgatottan vártam a jelentésekben, hogy hazánkban még mindig nincs koronavírus és borzongva figyeltem a képernyőn a már legyőzötteket. Aztán megjelentek az elsők idehaza is, aztán a tizedik, az ötvenedik, ma pedig már egyre rezignáltabban veszem tudomásul, hogy meghaladta a betegek száma a négyszázat, a vírus robbanásszerű elterjedésének még csak a küszöbén állunk.
