A nagy bevásárlóközpont előtt üldögélt kempingszékén. Előtte kis asztal, azon kiszolgált, erősen szürkébe hajló műanyagvödörben két ugyancsak kiszolgált bazsarózsa csokor. Lógtak és hullottak szirmai, de emberünk sugárzó reménnyel kuporgott portékája fölött, jobbra is, balra is néhány száz méterrel a színpompás virágokat kínáló virágboltok között.
Alkalmi virágárusunk előtt elhaladva egy ötszázast tettem le az asztalra, félszegen mo olyogva, biztatóan néztem inkább a földre, mint a szemébe. Ő azonban határozott hangon utánam szólt: – Hölgyem, a virágot itt hagyta, és a csokor is csak 300 forintba kerül! – és már nyújtotta is egyik kezével a virágot, a másikkal a visszajáró pénzt. Ügyetlenül megy tovább ilyenkor az ember. A virágot otthon vázába tettem, no nem azért, hogy a szobámat díszítse, de a remény mértékegységét mindenképpen növelni lehet vele. A remény erősebb, mint a realitásérzék. Remény, álmok és vágyak – és persze a hit, belső tartásom mindenkori záloga.
