A nyár mindig elhoz lehetőségeket, mély emlékek, gondolatok felhalmozását, amit aztán eloszthatunk majd agyonhajszolt, munkával túlzsúfolt napjainkra. Az ember nem fut ilyenkor az idővel. Ideje van a találkozásoknak, a beszélgetéseknek. Kiszakadunk végre a megszokott idő szerinti rendből. Végtelenné válik körülöttünk a tér, a lehetőség. Lazulnak a szabályok. Képzeletünk alkotta tettekben, érzésekben, gondolatokban éljük meg rövid időre életünket.
Én is elraktároztam számos beszélgetést. Nagy hatással volt rám Fa Nándor Föld-kerülő vitorlázónk előadása, aki a napokban volt hetvenéves. Kötelességének érezte tanúskodni arról, amit megismert a világ csodáiból és sokféleségéből. A veszély és a kaland gyakori metszéspontja volt életének: – Sokkal nagyobb tisztelettel kell viseltetni az emberfeletti teljesítmények iránt – mondta. – Szíven ütött, amikor valaki nemrég hazárdjátéknak nevezte egyik hegymászónk halálát. Azt a hihetetlen erőt kell látnunk ilyenkor, ami elviszi az embert a határig és a határon túl. Ezek a halálesetek mutatják meg, hogy mire vagyunk képesek céljaink elérésében. Amíg az ember életben marad, nehéz beszélni arról, hányszor jutunk el a falig. Én is sokszor eljutottam már a legvégső pontig, de mindig megmaradtam, és azt pontosan tudom, hogy megmaradásaimnak csak egy részéről tehetek én. 1990-ben a BOC Challenge egyszemélyes Föld-kerülő versenyen például kormánytörést szenvedtem, de nem adtam fel, kormány nélkül elvitorláztam a kétezer kilométerre fekvő dél-afrikai Port Elizabeth kikötőbe, ahonnan a javítási munkák után folytattam a versenyt. Tizenegyedikként értem célba, a szakmai körök azonban tudták, hogy mit jelent ez a teljesítmény, ezért a fődíjnál is értékesebb különdíjat adtak nekem. Az valóban életveszélyes vállalkozás volt.
