Az a jó vállalatvezető, aki a profiton túl is lát

KARSAI BÉLA, A KARSAI MŰANYAGTECHNIKA HOLDING ZRT. ELNÖKE KAPTA AZ MMSZ INNOVÁCIÓS DÍJÁT

Harmincéves volt, amikor egészen más területről érkezve és szembe fordulva az 1988-as évben még irányt adó szocialista gazdaságelmélettel, egyéni vállalkozóként megkezdte tevékenységét a műanyagiparban. Létezett akkor arra bármi segítség, hogy megerősödjön induló vállalkozása, vagy hogyan tudott megfelelő tudást szerezni ehhez a feladathoz?

1988 áprilisában mentem be a székesfehérvári városi tanácsba Eke Jánoshoz, aki azért volt felelős, hogy a kisiparosokat és az akkor már születő vállalkozásokat támogassa és segítse. Nem mondanám, hogy ellenséges lett volna a környezet, akkor már lehetett érezni, hogy recseg-ropog a szocializmusnak nevezett tákolmány. Ilyen szempontból nem gördítettek semmilyen akadályt elém, az akkori vállalkozási struktúrának megfelelően kisiparos igazolványt kaptam. Bizonyára sokan emlékeznek még arra, hogy 1985-től már működött a gmk-s világ, nekem is volt a hivatalos munkám mellett mellékállásom, vagyis valamilyen szinten már korábban vállalkozó lettem, azt mégis nevezetes dátumként őrzöm emlékezetemben, hogy 1988. április 26-i dátummal állították ki a kisiparos igazolványomat. A vállalkozáshoz szükséges legalapvetőbb készségeket és képességeket apámtól tanultam meg, aki kőműves kisiparos volt. Jelentős előnyt jelentett a vállalkozóként szintén akkor induló társaimmal szemben, hogy már tizenéves koromban belém ivódtak, mik a vállalkozás kulcselemei: hogy minőséget kell szolgáltatni, hogy határidőre kell dolgozni, hogy költségkereten belül kell termelni. Ezek az értékek azóta sem változtak. Az persze más kérdés, hogy az ember meg akarta tanulni az új piacgazdaság törvényeit, elsajátítani azon közgazdasági ismereteket, amivel vezetni lehetett az akkori rendszerben egy kis céget. Folyamatosan tanultam itthon és külföldön, sok pénzt fordítottam a tanulmányaimra. Így indultunk. Első körben négyen a családtagjaimmal, feleségemmel, testvéremmel és a sógorommal, majd csatlakoztak hozzánk a szomszédok és egyre több alkalmazottunk lett. Ez viszonylag dinamikus emelkedés volt, 1993-ban lehettünk 70-en, 1998-ra pedig elértük a 250 főt.

Nemcsak ez volt dinamikus vonal. Egyéni vállalkozóként kezdte, majd mindössze hat év alatt létrejött a Karsai Holding Rt. Jól gondolom, hogy ez egy rendkívül intenzív szakasz volt az életében?

Sok zöldmezős beruházást hoztunk létre, de volt 1-2 akvizíciónk is, ami a növekedésünket segítette. Ez a 2000-es évekig tartott. Érdekes módon ez a csoportépítés inkább az organikus fejlődésre koncentrált, tehát nem az volt már a cél, hogy vegyünk újabb és újabb cégeket, hanem hogy azokat a cégeket, amik már megvannak, felerősítsük.

De gyakorlatilag önmagára számíthatott. Egyedül vitte végig ezt a folyamatot?

Meg a sok munkatársamra. Szerintem nagyon jó csapat jött össze nálunk, tehetséges és tenni akaró emberek. Az más kérdés, hogy mindannyian – ha úgy tetszik – tapasztalatlanok voltunk és nem biztos, hogy időben észrevettük azokat az akadályokat, amiket kikerülhettünk volna. Többször adódott ilyen helyzet és néha faltörő kosként kellett viselkedni.

Széles spektruma van a műanyaggyártásnak. Ön kezdő fiatal vállalkozóként egyszerre tanulta a szakmát és egyszerre tanulta a cég vezetésének tudományát. Honnan tudta azt, hogy mivel lehet az élen járni? 

Az innovációnak mindig kulcsszerepe volt a működésünkben. Az első két évben a hazai kisiparos műhelyekben gyártott fröccsöntő gépekkel dolgoztunk. Az áttörést az jelentette, amikor 1989-ben volt merszem megvenni az első svájci fröccsöntő gépet, viszonyítási alapként mondom, hogy akkor egy lakás ára 6-700 ezer forint volt, ez a gép pedig 6,5 millió forintba került. Hirtelen úgy eladósodtam, hogy nem is volt más választásom, mint megvenni a második gépet, majd a harmadikat, negyediket, ezzel viszont megjött az az innovatív munka, ami a Plusssz pezsgőtabletta csomagolását jelentette életünkben. Magyarországon akkor még nem létezett hasonló technológia, mint amit mi akkor ezekkel a gépekkel meg tudtunk oldani. Sietve hozzáteszem, hogy amikor mostanában a 4. ipari forradalomról beszélnek, akkor én furcsán nézek magam elé. Számítógép-vezérlésű gépeket annak idején először a NETSTAL cég hozott Magyarországra, addig kézzel csavargattuk a különböző fojtószelepeket, majd amikor megkaptuk ezt a számítógépes rendszert, bevittük azokat az adatokat, amik kellettek a fröccsöntő gép működéséhez. Szerintem az Ipar 4.0 elvárása a magasabb információgyűjtésre koncentrálódik és az abból meghozandó automatikus döntési mechanizmusra. Visszatekintve saját életemre, sokkal nagyobb lépést jelentett akkor a hazai iparban az a fajta technológiaváltás, amikor megérkeztek Magyarországra az első világcégek által gyártott, számítógép-vezérelt gépek.

A 90-es évek elején tehát már tudta, hogy innovatívnak kell lennie egy vállalkozásnak?

Olyan technológiával gyártottuk a Plusssz pezsgőtabletta csomagoló anyagát, ami akkor még nem létezett Magyarországon. Akkor még nem dekorálták a műanyagelemeket, egyetlen egy csomagolóanyag volt, és furcsa így visszaemlékezni, de 1992 táján a helyi tejipari vállalat, a FEJÉRTEJ még fehér, anyagában színezett poharakban adta el termékeit, mi nyomdáztunk először nekik 20%-os, meg 12%-os tejfölös feliratot két színben. Ma már ipartörténeti emlék, de akkor ez is egy újfajta szemléletet sugárzott, hogy a csomagolóanyag adta el a termékeket. Ez már a piacgazdaságnak az egyik hatása volt, hogy elindult a törekvés a csomagolás megújítására, elkezdődött a marketingesek versenye, mert rájöttek arra, hogy a vásárló azt a terméket fogja levenni a polcról, ami jobban tetszik. Kezdetben csak kicsiben, kétszínű nyomtatással ment a termékmegjelölés, most pedig az innovációnak köszönhetően ott tartunk, hogy fénykép minőségben, digitális nyomdával nyomdázzuk az igényes élelmiszeripari és kozmetikai termékeinket. Ennyit léptünk előre.

A Karsai Holdingon belül a kezdetektől működik egy kutatás-fejlesztési részleg, amelyet Ön szívügyének tekint mind a mai napig. Egy magyar cég hogyan tudja ezt a nem kevés forrást igénylő területet működtetni? 

Lényegesen visszaszorítottabb költségvetéssel, mint azt szeretném. Az tény, hogy volt olyan időszaka a gazdaságnak, amikor az innovációs pénzeket saját magunk költhettük el. Most újra előtérbe kerül az innováció támogatása, de információim szerint sajnos nagy arányban a külföldi vállalatok viszik el ezeket a forrásokat és kevés jut a magyar tulajdonú vállalatoknak. Lehet, hogy mi nem tudjuk feltalálni a távolságtartó tempomatot, a fékrásegítőt vagy komplett autót, de ez mégsem jó tendencia, és én azt gondolom, hogy nem szabad engedni, hogy tovább mélyüljön a szakadék, ezen mindenképpen fordítani kell. Azokhoz a típusú pályázatokhoz, amelyek a prototípusgyártást támogatják, szerintem érdemes lenne adni még plusz egy prémiumot annak érdekében, hogy abból a termékből ne csak prototípus legyen, hanem kész termék. Még egy inspirációt betenni a vállalkozásoknak, hogy menjenek tovább. És nem is biztos, hogy szabályozókkal, hanem – hogy jókedvünk is legyen – inkább jutalommal oldanám én ezt meg. Más kérdés, hogy alaposan meg kell nézni, a magyar emberek befi  adóforintjait mire és hogyan költik el, ezért érdemes lenne egy olyan bizottságot létrehozni, amelyik ezeket a prototípusokat értékeli, és ha beletartozik abba az irányba, ami hasznos, fejlesztésre érdemes, azt javasolni kellene további mentorálásra.

Eretnek gondolatnak számított az ezredforduló tájékán, ahogy több nyilvános megszólalásában ostorozta a magyar gazdasági viszonyokat amiatt, hogy Magyarországnak nincs húzóterméke, ami gerincét adhatta volna gazdaságunk megerősödésének. Átadtuk a multiknak több más mellett buszgyártásunkat, elektronikai iparunk termékeit, megszűnt a hazai tévéés hűtőgyártás, országunk akkori vezetői hagyták leépülni vagy bocsátottak áruba nagy értékű nemzeti tulajdont képező cégeket a globális szabadpiac feltételei között. Igaz, de bátor megnyilvánulás volt ez az Ön részéről akkor. Benne volt a retorzió lehetősége. Volt ennek bármi következménye?

Kritikát könnyű mondani, megvalósítani sokkal nehezebb. Én nem vártam akkor, hogy lesz valami hatása a mondandómnak, nem voltam abban a pozícióban, én a saját környezetemben akartam rendet rakni. Ez néha sikerült is. Viszont, ha úgy nézzük, éppen most költözik el hazánkból egy neves hűtőgépgyár, vagyis amit akkor mondtam, beigazolódott. Eladtuk a tudásunkat és a munkaerőnket egy olyan vállalatnak, amely abszolút profitérdekelt. A tévégyártás viszont ha úgy vesszük, jó irányt vett, mert kialakult egy olyan magyar tulajdonosi kör, amely megbecsüli a VIDEOTON nevű céget és ha jól emlékszem, 1 200 dolgozóra csökkent a mélyponton a dolgozók száma, most pedig 8 000 embert foglalkoztatnak. Én azt gondolom, a buszgyártásnál is valami ilyesmit kellett volna tenni, de a buszgyártás másként vérzett ki. Az országban jelenleg, ha jól emlékszem, öt helyen gyártanak buszt, 20 és 40-es széria készül évente. Én fehérváriként emlékszem arra, hogy itt kiírták minden nap, hány busz gördült le az IKARUS szerelőszalagjáról, és ez 25 darab volt, naponta. És a legyártott hazai buszoknak piaca is volt. Eltűnt az az erő, ami egy komoly acélipart tartott el és komoly beszállítói hálózatot tartott fenn, ezek gyakorlatilag megszűntek. És csak reménykedni tudok abban, hogy azoknak a buszoknak, amiket mi itt Magyarországon összerakunk, nagy hányadának Rába motorja meg futóműve van. De a traktorgyártásunkról se nagyon beszélünk, pedig volt egy nagyon jó DUTRA traktorunk, és én kíváncsian várom, lesz-e magyar vállalkozó, aki egyszer csak felfedezi, hogy ezt is érdemes lenne tovább vinni, mert nem hiszem, hogy csak külföldről hozott traktorokkal lehet megművelni a magyar földet. Tudom, hogy innovációban jól el vagyunk maradva, de biztos vagyok abban, hogy ezen a területen is lehetne még tovább lépni.

Ezt a régi hiányt Ön szerint mennyire pótolta mostanra a kormány azzal, hogy van innovációs stratégiája?

Még Cséfalvay Zoltán államtitkárral beszéltünk arról, hogy miért nincs innovációs minisztérium, mert az is sugall valamit, hogyha a nevében hordozza azt, hogy egy tudás alapú gazdaságot kell létrehozni és olyan típusú termékeket kell gyártani, amelynek magas a hozzáadott értéke. Ez az álom azért mostanra megvalósult az Innovációs és Technológia Minisztériummal. Ami az elmúlt időben létrejött, az már jó irány, az más kérdés, hogy valóban még több innovációs pénzt kellene a magyar kkv-knak adni, mert több munkahely jönne létre belőle és több jó termék, amelyet el lehet helyezni a világpiacon. Én még azt sem mondanám, hogy ezt nem látják az illetékesek, de bizonyára van egy pálya, amin végig kell menni és nem biztos, hogy egy pillanat alatt lehet fordítani a gazdasági trenden, amit az is alátámaszt, hogy a magyar gazdaság jó állapotban van.

Mennyire érzi, milyen mértékben alakult ki mostanra az a támogató környezet, ahol a K+F+I egyáltalán létezni és virágozni tud hazai viszonylatban, vagy ez még mindig a világvezető cégek kiváltsága?

Azt mondjuk ki őszintén, hogy nekünk az a területünk nincs meg, ahol mi nagyban innoválhatnánk. Ilyen lehetne a buszgyártás vagy a traktorgyártás, de először is utol kellene érnünk azokat a világcégeket, akik már jók ebben, utol kellene érnünk az ő műszaki színvonalukat. Az a fő gond, hogy nincs az országnak saját márkás terméke, legalább is nagyon kevés. Az élelmiszeripar például nagyon jól halad ezen az úton, a borászat is óriásit fejlődött, ha ezeket a szeleteit emeljük ki a magyar gazdaságnak, sikertörténetről beszélhetünk. Az iparban többnyire az autógyártás az, ami nagy mennyiségben felszívja a beszállítókat, de számunkra, magyar vállalkozók számára, kevés benne az innovációs lehetőség. Van egy erős labortechnikánk is, ahol egy-két cég kiválóan teljesít, szép árbevételt érnek el és jó exporttermékei a hazai gazdaságnak, de nincs mögöttük az a mennyiség, ami mondjuk az autógyártásban van. Beszéltünk a televíziógyártásról is, itt az a probléma, hogy az LCD monitor szállítását Korea nyerte meg, fejlesztett nagy tömegben, ők olcsón tudnak gyártani, innentől nagyon nehéz belépni erre a piacra, mert a fejlesztési költségeket ha hozzátesszük a gyártási költségekhez, nem lehetünk versenytársaik. Ez egy olyan üzleti monopólium, amiből nehezen van kiút.

És mi lenne a jó irány?

Meg kellene találni a nemzeti húzóterméket, de legalább kicsiben az egyes vállalatoknál is a saját termékeket. Ebben én is hibát követtem el, mert nekünk sincs önálló termékünk. Korábban az egyik tagvállalatomnál, a Kunplastnál azt terveztük, hogy jakuzzikat és fürdőkádakat fogunk gyártani. Meg tudtuk volna csinálni, mégsem lett belőle semmi, megcsinálta egy német cég magyarországi gyártással. Volt akkor elég dolgunk az autóipari beszállítások területén, és az ember a biztos és stabil profi nem kockáztatja. Háttérbe soroltuk saját termékünket és előre vettük a világcég megrendelését. Nincs meg az a forráserősségük hazánkban a vállalkozásoknak, hogy ilyen szintű kockázatot vállaljanak, és lesöpörjenek minden mást saját termékük kifejlesztéséért.

Arról is gyakran hallatja a hangját, hogy ne a profit legyen az egyetlen értékmérő, hanem keressünk kiutat a profit mindenhatóságából. Vagyis egy vállalkozás úgy váljon sikeressé, hogy ne csak a minőségpolitikájával tűnjön ki, hanem a kutatás-fejlesztés mellett a környezetvédelemmel is az élen járjon. Ez a gondolat is több évtizeddel ezelőtt fogalmazódott meg Önben. Ma ezt már sokan mondják, de vajon jó irányba halad a megvalósítása?

Nem is korlátoznám ezt a törekvésemet kizárólag a környezetvédelemre, bár az összes prezentációnkon rajta van minden tevékenységi körünkkel kapcsolatban az ökológiai lábnyom csökkentése. Véleményem szerint az a jó vállalatvezető, aki a profi túl is lát és azt mondja, hogy értéket akarok teremteni. Ez lehet környezetvédelem, de bármi más, ami a társadalmi felelősségvállalás, mai szóval CSR kategóriájába beletartozik, akár a tudomány támogatása is. A környezetvédelem terén persze van sok tennivalónk, különösen itt a műanyagiparban, amikor a műanyagot most sok támadás éri. Úgy hiszem, abban mi is hibásak vagyunk, hogy nem mondtuk elég harsányan az általunk igaznak tartott ellenvetést és megvártuk, amíg a nem feltétlenül szakmai alapokra helyezett civil szervezetek támadásai felerősödnek. Sajnálattal hallgattam különböző környezetvédelmi törekvéseket, miszerint ne használjunk műanyagot. Ezek nem feltétlenül jó mondatok. Azt kell megnézni, mire ne használjunk műanyagot. Meg lehet ezt a problémát úgy is oldani, ahogy azt az úri konzervatív értékek megkövetelik. Az a baj, hogy a környezetvédelem politikai ügy lett. Van még tennivalónk ezen a területen, mert komoly gondot okozhat még nekünk, ha ezen közös erővel nem változtatunk. A polimer egy nagyszerű anyag, melynek használatát inkább segíteni kell, azonban a körforgásos gazdaságot mielőbb meg kell teremteni a műanyagok esetében is.

Tavaly ünnepelte cége megalakulásának 30. évfordulóját. Mennyire változott meg a helyzet az elmúlt három évtized alatt?

Bizonyos fokig jobb volt a helyzet az indulásnál, vélhetően azért, mert fi       voltam és nagyon szerettem azt a munkát, ami itt zajlott. Az is egy fontos értéke volt annak az időszaknak, hogy nem voltak ilyen tömegben itt a külföldi beszállítók. Növekedésünk alapját az jelentette, hogy bejöttek hazánkba olyan gyárak, amelyek komoly erőt képviseltek és azoknak mi tudtunk beszállítani. Változott a helyzet, amikor a nagy cégek mellett a beszállítókat is beengedték az országba, attól kezdve egy igen nehéz időszak kezdődött a magyar tulajdonú vállalatok számára. A magyar kormány későn vette észre, hogy összezárnak a külföldiek. Például egy német autógyártóhoz naponta kétszer jön vonatszerelvény olyan alkatrészekkel, amik nem Magyarországon készültek, a maradék alkatrészek gyártói pedig alapvetően szintén külföldiek, akik ideköltöztek a gyár mellé, nekünk meg marad csak a foglalkoztatás és a minimálbér körüli árszint. Ezért kell a magyar termék, nem egy, hanem öt-tíz-húsz. Lehet, hogy nem egy nagy, hanem tizenöt kicsi.

Régóta írja a naplóját. Ez az asztalfiókban marad továbbra is, vagy egyszer kikerül onnan és olvashatják majd azok az ifjú vállalkozók, akik az Ön tudását, tapasztalatát felhasználva, szeretnék felépíteni vállalkozásukat?

Életem naplója számítógépre került. Csak az van benne, hogy mit csináltam aznap, értékelem, mi miért sikerült és miért nem. Ma például jó napom volt. Elmentünk karácsonyt köszönteni és elnyertünk egy munkát. Érdemes mindig megkérdezni a partnerektől, miben tudunk segíteni, mi az, ami számukra nehézséget okoz. Erre a kérdésre ma elmondták, hogy két nehézségük van, mi pedig ígéretet tettünk arra, hogy január közepéig megoldjuk. Ami külön öröm számomra, hogy egy magyar csoportnak segítünk, így legalább négy magyar dolgozónak megint munkát tudunk teremteni. Szerintem ezeknek a kicsi építőköveknek lehet örülni. Én azt gondolom, az én életem java már lepörgött, nem hiszem, hogy nagy dolgok várnak még rám és azt sem tudom, a mai generációnak mennyire kelti fel az érdeklődését ez a tapasztalatösszegzés.

Generációváltásban vagyunk és ez egy nagyon érdekes dolog, bár lehet, hogy csak én felejtettem el, milyen voltam fiatalon. Én arra emlékszem, hogy gyermekkoromban nagyon szerettem a felnőttek mellett ülni és hallgatni, hogyan gondolkodnak, mit csinálnak, miről beszélnek. A mostani fiataloknál ezt kevésbé érzem és valójában nem tudom eldönteni, hogy ők tényleg tudják mit kell tenniük és azért nem hallgatják meg az öregek tapasztalatait, vagy én nem adom elő jól magam, de az bizonyos, hogy a mostani generációváltásban nagyon nehéz elfogadni egymást. Azt tanácsolja a szakirodalom, hogy szervezzük az életünket oly módon, hogy ne tegyük a követők kezébe a jövőnket. Ha ezt megtettük, akkor mondhatjuk az utódoknak, hogy mostantól önállóvá válhattok. Vagy megerősödtök, vagy csökken a rátok hagyott érték. Érdekes logika, de úgy tűnik, ez működik. Mindent átértékelnek akkor, amikor a saját egzisztenciájuk megóvása a tét.

Legutóbb két évvel ezelőtt beszélgettünk, amikor Varga Mihály pénzügyminisztertől átvette a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést, akkor a magas állami díjjal a magyar gazdaság fejlesztésében, a munkahelyteremtésben és az ipari innováció területén elért eredményeit, szakmai közéleti tevékenységét ismerték el. A mostani díjjal pedig az MMSZ, vagyis a szakma ismerte el életművét. Milyen szinten van ez a mostani díj az Ön életében?

Magasabb szinten van. Mindig azt mondtam, hogy a Bolyai-díj is azért nagyszerű, mert kvázi a tudomány szereplői mondják meg, ki a legjobb tudós. A borászoknak is van egy ilyen díja, a Borászok borásza. Gondoljunk bele, ha a szakma mondja ki, hogy ki a legjobb, annak van a legnagyobb értéke. Az Innovációs Díj azonban úgy érzem, egy életműdíj. Talán fiatal vagyok még ehhez, a szakmában többen vannak, akik nagyszerű munkát végeztek és előttem járnak.

Akkori beszélgetésünk során meglepő bejelentést tett: nyugdíjba vonul. Azt tudom, hogy az élet felülírta ezt a tervét, de hosszabbodnak már azok az órák, amiket pihenéssel tölt?

Valóban nem sikerül nyugdíjba mennem, ugyanakkor az idei évem egészen érdekes év volt. Két és fél hónapot nem voltam itthon, nem léptem át Magyarország határát, ilyen az életemben nem fordult még elő velem. Több dolog is közrejátszott ebben, például a szervezetem adta jelzés hívta fel rá a figyelmem, hogy lassítani kell. Sokan vagyunk, akik szeretjük, amit csinálunk és azt érezzük, nem tudunk elszakadni tőle. Nézem a velem együtt idősödő kollégákat, mindenki akar még valamit az élettől és rájöttem, hogy tulajdonképpen ez így van jól. Nincs értelme másként élni az életünket, mint ahogy tettük idáig. Van egy 80 éves barátom, Pakucs János. Hetente bejár az Innovációs Szövetségbe és még mindig várják, elismerik és igénylik tudását, tapasztalatát. Nagy lelkesedéssel dolgozik, pedig ő már „csak” tiszteletbeli elnök. Még mindig jár nemzetköziés világversenyekre, megjelenik a Nobel-díj átadóján, hirdeti a középiskolásoknak a diákversenyeket. Ezt csinálta 50 évesen is, most is. Ez tartja frissen. Ilyen szempontból jó, ha dolgozunk. Én is átértékeltem korábbi kijelentésemet, hiszen van még bőven lehetőség értéket teremteni.