Az ember kötődik. Tájakhoz, ősökhöz, anyanyelvhez, tárgyakhoz, emlékekhez, hagyományhoz. Ez a kötődés át- meg átszövi érzelmi életünket, meghatározza értelmi fejlődésünket.
Csakhogy az ember szabadulni is akar. Gonosz és terhes emlékektől, elvásott és megkopott tárgyaktól, nyűgös hagyományoktól. Elszakadni az ősök követelőző árnyaitól, menekülni unt tájak szűk börtönéből. Egyszerre érezzük a szülőföld vonzását és a távolságok nosztalgiáját – Száraz Miklós György írta le ezeket a gondolatokat, szavakba sűrítve elvágyódást, kalandvágyat, a hazafiság pátoszos elragadtatása helyett a hétköznapok egyszerű megélését. Külföldön élő, külföldi egyetemeken tanuló diákokkal beszélgettem nemrég. Okosak, öntudatosak. A beszélgetés keserű szájízét az adta, hogy többségük a külföldön megszerzett diplomával nem itthonról várja a jól fizető, nagyszerű karrierlehetőséget, közülük csak néhányan akarnak Magyarországra visszaköltözni.
Pici családom is szerteszét szóródott a világban. Leányom, testvérem, unokahúgom, barátaim gyermekei hosszabb-rövidebb ideig diplomásként dolgoztak külföldön, közülük volt, aki hazajött, volt aki nem. Ők azt mondják: barátságosak az angolok, németek, olaszok, spanyolok – ki hol próbált külföldön új életet –, de mindenhol érezték, hogy befogadottnak, kívülállónak tartották őket, és ami a leggyötrőbb, nem egyenrangú félnek. Kelet-Európainak. Jó diplomájukkal előmenetelük egy bizonyos szintig biztosított volt, de bizonyos pozíciókat, vezetői szinteket elzártak előlük. És volt olyan is köztük persze, aki kulimunkázott – diplomásként, alárendelt helyzetben, a hazaihoz képest nagy fizetésért.
Nemrég olvastam egy felmérést: jelenleg nagyjából 10 ezer magyar egyetemista tanul külföldön és az utóbbi öt évben a külföldre kivándorlók száma körülbelül 250–500 ezer főre tehető, ami azt jelenti, hogy az ország lakosságának 2,5–5 százaléka jelenleg külföldön próbál szerencsét. Szomorú valóság, hogy a válaszadók 60 százaléka nem tervezi a hazajövetelt, a bizonytalanokat pedig a gazdasági helyzet javulása, az életszínvonal növekedése, a magasabb munkabér és több munkalehetőség vonzaná haza. Ezek a válaszok persze előre borítékolhatóak voltak, viszont árnyalja a helyzetet, hogy szerepelt az elvárásokban az emberek hozzáállásának, habitusának pozitívabb irányba való változása, a munka jobb megbecsülése, az egyénre való odafigyelés, vagy az eredmények személyes elismerése, de a „Mi dönt a külföld mellett?” kérdésre adott válaszok között is van több, amit egyszerűen orvosolni lehetne. Ilyen például, hogy külföldön tapasztalat nélkül is felveszik a pályakezdő fiatalokat és a cég külön segítséget nyújt nekik a betanulásban. Egy Angliában dolgozó fiatal szerint nagy különbség a két ország között, hogy ott nem fenyegetik folyamatosan azzal, hogy bármikor elveszítheti az állását, sőt ha valaki egy munkakörben nem jól teljesít, lehetőséget kap másik pozícióban is kipróbálni magát. Megkérdezték a külföldön dolgozókat arról is, milyen munkahelyet keresnek maguknak, a válaszokból pedig az derült ki, többre értékelik a rugalmasságot, a kreativitást, a fejlődési lehetőségeket a cég hírnevénél és a stabilitásnál. Lényegesek ezek a megállapítások, mert mutatják, milyen munkahelyekre lenne szükség ahhoz, hogy a külföldön értékes tudást, tapasztalatot szerző embereket haza lehessen csábítani, az itthon maradottakat megtartani. És ami a legfőbb tanulság: a legtöbb változtatás nem kerül pénzbe.
A külföld adta lehetőségekről és a hazatalálás okáról Pukánszky Béla professzorral is beszélgettünk az Innovációs Díj átadó ünnepsége után, de szó esett nagyívű pályájának felépítéséről is, valamint arról, hogy amíg a kutatásokra szánt támogatás messze elmarad a külföldi támogatás mértékétől, addig az eredmények sem lesznek kiemelkedőek. Több más mellett ezt az interjút is megtalálják januári számunkban, olvassanak most is minket, érdemes!
J. Mező Éva
főszerkesztő
