Nem is tudom, mitől mozdult meg ennyire a világ. Ezen a nyáron sok elköszönő telefont, emailt kaptam. Olyan emberek indulnak el új utakon, akik rendszeresen jelen voltak eddig a munkámban, életemben. Észrevétlenül, csendes támogatással. Mint az igazi nagyok. Akik a biztonságot adták hiánytalan szakmai tudásukkal, pontosságukkal, a határidők betartásával, mindig jól időzített poénos varázslatukkal.
– Jó volt együtt dolgozni, sokat tanultam tőled – nagyjából ebbe a két mondatba sűrítették elköszönésüket, bár tudták ők is, én is, mennyire nem hozzánk illő és közhelyes ez az egész.
Hisz egymást segítettük céljainkban, erősítettük a változásban. Amíg itt voltak, természetes volt a közeg, amit teremtettek. Most meg felkészületlenül ért a változás. Értetlenül téblábolok a hírrel, mert a valóságban a búcsúzáskor soha nincs filmzene, nincsenek lelassított mozdulatok és jól megfogalmazott mondatok. Csak kapkodás, zűrzavar, fojtogató gombóc a torokban és az érzés, hogy véget ért valami, amiről a mindennapok hajtásából kilépve, utólag derült ki, hogy fontos.
