A megismerés a legmélyebb örömök egyike

Lesz élet a kőolaj után is – a műanyagipar számára oly’ fontos állítást erősítette meg Karger-Kocsis József professzor, a Magyar Műanyagipari Szövetség idei Innovációs díjjal kitüntetett kutatója, akivel az ünnepség után beszélgettünk, több más mellett húszéves kutatóemigrációjáról, műanyag-feldolgozó és játékkészítő kisiparos édesapjáról, aki tévedhetetlenül tűzte ki számára az utat, és nem utolsó sorban fontos kutatási területeiről – a megújuló nyersanyagforrások kiaknázásáról és arról a jövőképről, ami az újrahasznosítható polimerek terén várható.

– Felesége vezérelte haza 2009-ben húszéves „kutatóemigrációjából” – ezt mondta egyik interjújában. Arról győzte meg, hogy itthon is tehet már a haza érdekében, nem csak külföldön. Miért kellett egyáltalán Németországba mennie?

– Az itthoni lehetőségek anno (1988 őszén mentem el egyéves szerződéssel és ebből húsz év lett…) szűkek voltak. Abban az időben az határozta meg előmenetelünket, hogy tartoztunke valamelyik szekértáborba vagy nem. Soha nem felejtem el, hogy amikor nagydoktorimat az „utcáról beadtam”, az egyik szekértábor vezetője berendelt és kérdőre vont, ezt hogyan gondoltam. Az előmenetel másik lehetősége az volt, hogy rendelkezett- e az ember olyan mérési technikákkal, amelyek „cserealapul” szolgálhattak, illetve, hogy volt-e mögötte hathatós személyes támogatottság. Nekem egyik sem volt meg. Az elmenetelt mindenképpen szükségesnek éreztem. Úgy gondoltam akkor, hogy ugyanazon képességekkel én itthon a második, míg Németországban azonnal az első osztályban „játszhattam”. Meg kell azonban azt is jegyeznem, hogy egy kutatónak feltétlenül szüksége van arra, hogy „más levegőt is szippantson”. Nekem ez Németországban húsz évig, Dél-Afrikában három évig adatott meg. A távozás mellett szólt az is, hogy gyerekeimmel – figyelembe véve felmenőim származását – a német nyelvet elsajátíttassam. Nos, ez (sajnos) jobban sikerült, mint azt gondoltam, ők nem jöttek haza, német állampolgárok lettek. Feleségemnek pedig őszinte hálával tartozom, hogy itthon és mellette lehetek.

– Azt is mondta, hogy tevékenysége során a világ számos szegletébe eljutott, nagyon sok náció fiataljainak szakmai munkáját vezethette, de mindig tudatában volt eközben, hogy Magyarországot képviseli. Ezt hogyan értette?

– Rólam mindig mindenki tudta, hogy magyar vagyok (mégpedig olyan „vadmagyar”, akinek felmenői svábok és osztrákok) és nemcsak az idegen kiejtésem miatt… Tevékenységem, fellépésem során mindig tudatában voltam, hogy én Magyarországot is képviselem és ennek megfelelően viselkedtem – de azt hiszem, ezzel mindenki így van, nemde? Kaiserslauterni tartózkodásom során számos magyar kollégát fogadtam és különös tekintettel voltam a magyar részvétel biztosítására a legkülönfélébb projektekben. Igen sok külföldi diák munkáját is felügyeltem – őket mindig összeismertettem hazai kollégákkal, és ez úton is több, mai napig tartó együttműködést iniciáltam. Korábbi német igazgatóm a német állampolgárság felvételére kapacitált, azzal érvelve, hogy még a teniszpályán is németül „szitkozódom”. Azt nem tudta, hogy ez mindig is így volt, mert a csúnya magyar beszédet ki nem állhatom. Megértett azonban, amikor azt válaszoltam, hogy amíg magyarul imádkozom és számolok, valamint a himnuszt csak könnyezve tudom végighallgatni, erre a lépésre nem vállalkozom.

Az MMSZ Innovációs díját Hajdárné Molnár Elvira és Czigány Tibor adta át Karger-Kocsis Józsefnek (fotó: Nagy György)

– Amikor hazajött, kutatóprofesszori állást kapott a BME Polimertechnika Tanszékén. Milyenek voltak azok az évek? Komolyan vették a kutatásait? Legalább annyira, mint külföldön?

– Ezek az évek még tartanak. Számos OTKA (ma NKFIH) projektet sikerült elnyernem, több kollégát pedig ebben segíteni. Így napjainkra a BME POLIMERTECHNIKA TANSZÉK műszerállománya majdhogynem irigylésre méltó nemzetközi mércével mérve is, s ebben komoly szerepem volt. Némelyik kutatási főcsapás itthon is szerencsés választásnak tűnt, persze nem mindegyik. Egyik mostani célunk például az, hogy a hazai gumiipar kutatóbázisává válhassunk. Azt szoktam mondani, hogy valakinek a kutatói tevékenysége annyira jó, mint amilyen tehetségesek, elkötelezettek az aktuális doktoranduszai – ebből a szempontból Németországban a helyzet jobb, Dél-Afrikában pedig rosszabb volt, mint itthon.

– Hazatért, és az intézmény legtöbbet idézett oktatója lett: kutatási területein több mint 430 cikk, 41 könyvfejezet, 34 szabadalom, 4 szakkönyv társszerzője. Maga nagyon aktív és kíváncsi ember lehet.

– Nem is tudom, hogy e mögött kíváncsiság van, vagy valami más. Egy biztos, szeretem a szakmám. El ne felejtsem megemlíteni, hogy édesapám cégtábláján az 1950-es évektől az állt: műanyag-feldolgozó- és játékkészítő kisiparos. A zsebpénzem az ő fröccsöntő gépein végzett munkával kerestem – tehát a szakma a véremben van. Fontos tulajdonságom még a szorgalom, ezen kívül van bennem valami versenyszellem. Sokszor érzem, éreztem azt, hogy ez vagy az a téma a levegőben van és, ha nem mi, valaki más csinálja meg. Ilyenkor mindig belehúztam és szerencsém is volt sok esetben, mert munkatársaim – akiket mindig partnerként kezeltem – megértettek és velem együtt húztak. Amire ezzel kapcsolatban igazán büszke vagyok, hogy volt munkatársaim közül sokan még ma is kikérik a véleményem, és nemcsak szakmai kérdésekben.

– Vegyész-tudós, vagyis arra keresi a választ, mit tud az emberiség javára adni. Ha talál valamit – én úgy képzelem –, hogy elgondolkodik azon, ezzel a felfedezéssel mit lehet csinálni? Mennyire tudja megvalósítani a gyakorlatban eredményeit?

– A képzettség rovatba én vegyészmérnököt írok. Néhány éve megkeresett egy kolléga és azt kérdezte tőlem, hogy én mit értek mérnöki szemlélet alatt. Némi fejtörés után erre a következő választ adtam: a mérnöki szemlélet az a gondolkodásmód, amely célirányosan olyan új, jobb, hasznosabb biztonságosabb megoldásokra (anyag, termék, szerkezet, technológia stb.) irányul, amely a jelen és jövő emberének jólétét, megés fennmaradását elősegítik. Ebben a megfogalmazásban kiemelten szerepel a hasznosítás, amely igen gyakran akadályokba ütközik. Sikerélményem azonban ezen a területen is volt, mégpedig akkor, amikor a TAURUSMŰSZAKIGUMIGYÁRban dolgoztam. Ott a fejlesztési eredményeket egyik napról a másikra be lehetett vezetni és az eredmény esetenként tonnák százaiban volt mérhető. Valószínű persze, hogy ebben a betöltött pozícióm is szerepet játszott. A gyakorlati hasznosulással kapcsolatos jóérzést szívesen átélném újra meg újra, és úgy tűnik, erre is van még remény. Azt a kérdést, hogy ennek vagy annak mi a gyakorlati haszna, egyetemi kutatóként nem teszem fel azonnal (ipariként anno feltettem). Nem felejtem el ugyanis azt soha, hogy mennyire idegesített első nagyfőnököm ilyetén kérdése, amikor én még a kvantumkémia „szerelmese” voltam.

– Az alkalmazott tudományok helyzete ma Magyarországon nehezebb, mint az alapkutatásoké? Holott a világ számára ezzel lehet eredményt termelni.

– Nemigen tudok ebben egyértelműen állást foglalni. Érzésem szerint, ez az adott közegtől (főnökök, munkatársak, feladatok, lehetőségek…) függ. Mindkét tevékenység során lehet szárnyalni, vagy frusztráltan az éppen elvárt és megkövetelt munkát végezni. Nekem mindkettőben volt már részem, de az előbbi lehetőségek – amelyet inkább magam hoztam létre, semmint megkaptam –, szerencsémre túlsúlyban voltak.

– A magyar tudomány olyan terület, ahol a világ élvonalába tudunk kerülni. Kitörési pontként szolgál az ország felemelkedése irányában. Legalábbis hivatalos nyilatkozatokban ezt gyakran lehet hallani. Ön ugyanígy érzi?

– Igen, ezzel messzemenően egyetértek. Tehetségeinkkel azonban sokszor nem jól sáfárkod(t)unk. Valahogy vérünkben van az irigység. Kollégáimnak azt szoktam mondani, hogy olyan témákat, témafelvetéseket szeretnék látni, hallani tőlük, amelyek bennem irigységet keltenek. Egyre többen, beleértve a politikát is (például az MTA „hazahívó” programjai), ismerik fel a tehetséggondozás fontosságát. Előbb-utóbb ennek bizonyosan lesz eredménye. Nagy szükség lenne azonban egy olyan programra, amely az ALEXANDER VON HUMBOLDT ALAPÍTVÁNY-hoz hasonlóan (ennek ösztöndíjasaként kerültem először Németországba), külföldi tehetségek hazai kutatótevékenységét tenné lehetővé.

– Egyik kiemelt kutatási területe a megújuló nyersanyagforrások kiaknázása. Most, hogy a kőolajkészletek kimerülőben vannak, keresi az utánpótlás lehetőségét? A műanyagipar számára rendkívül fontos kérdés: lesz élet a kőolaj után?

– Az biztos, hogy a műanyagipar lesz a kőolajkészlet utolsó „fogyasztója”, mert ezt a „luxust” még akkor is megengedheti magának. A tréfát félretéve: a megújuló nyersanyagforrások ésszerű kiaknázása jelentheti a megoldást hosszabb távon a műanyagipar számára. Ez azonban elkerülhetetlen politikai beavatkozás nélkül, hiszen például bizonyos „forrásanyagok” agráripari előállítása nem veszélyeztetheti a lakosság ellátását. Ártámogatásra is szükség van, hiszen így a szintetizált polimerek költségesebbek a kőolaj-alapon készülteknél.

– Ön most hogyan látja, mi lehet az a megoldás, ami kifogyhatatlan alapanyagot biztosít?

– Érzésem szerint, ez csak a biomassza lehet. A biomasszán belül a keményítő, növényi olajok, valamint a lignocellulózés szacharóz-származékok juthatnak kulcsszerephez. Ezzel kapcsolatban van egy fontos jövőbeli feladat, mégpedig preparativ szerves kémikusok és polimervegyészek képzése. E szakmát ma kevesen művelik magas szinten, márpedig a megújuló nyersanyagforrások polimer célú előkészítése és „feldolgozása” tevékenységük nélkül elképzelhetetlen.

– Másik fontos kutatási területe az újrahasznosíthatóság. Van szoros összefüggés a két terület között?

– Meggyőződésem, hogy van. Várható ugyanis olyan folyamatok megjelenése, amelyek kiindulási anyagai – akár egyidejűleg is – mind újrahasznosítandó, mind pedig megújuló forrásokból származnak. Végtermékük sok esetben polimerek szintézisére alkalmas köztitermék lesz. Itt jegyezném meg azt, hogy a közvélemény sok esetben indokolatlanul érzékenyen reagál bizonyos újrahasznosítási műveletek bevezetésére és alkalmazására. Szükség van tehát tudományosan megalapozott (ellen)érvek széleskörű ismertetésére is.

– Van most olyan terület, amellyel kapcsolatban egyre több kérdést tesz fel magának és úgy érzi, utána kellene nézni?

– Természetesen – ráadásul több is. Ezek közé tartoznak például azon dinamikus kémiai reakciók, amelyek révén olyan térhálós multifunkciós (alakemlékező, öngyógyuló) polimerek is kialakíthatók, amelyek ömledékben újrafeldolgozhatók. Kompozitok előállítása gyűrűs monomerek és oligomerek in situ polimerizációjával, valamint a szerkezeti épségük felülvizsgálati módszerei szintén komolyan foglalkoztatnak. Az elhasznált gumiabroncsok gazdaságos újrahasznosítási lehetőségeinek feltárása egy további kihívás.

Karger-Kocsis Józsefet 2009-ben felesége vezérelte haza húszéves „kutatóemigrációjából”

– Sok-sok díja között most a Magyar Műanyagipari Szövetség Innovációs-díját kapta meg. Mennyire számítanak az Ön életében mérföldkőnek a díjak? Mennyire inspirálják Önt a kitüntetések?

– Olyan sok díjat talán nem kaptam. Annak azonban, hogy kezdenek itthon ismét megismerni és méltányolni, annak nagyon örülök. Korábban mindig azt mondtam, hogy ez utóbbi érdekében csak az országhatárt kell elhagyni… Az MMSZ INNOVÁCIÓS-DÍJA különösképp kedves nekem, hiszen ez annak a szakmának az elismerése, ahol egész eddigi tevékenységem folyt. Hogy mi a kitüntetések szerepe? Nos, minden kutató hiú; van, aki többé, van, aki kevésbé; van ki bevallja, van ki nem. Nemcsak a kutatóknak, hanem szinte minden embernek szüksége van időnként egy-egy elismerő „hátbaveregetésre” – ilyen szempontból kedvező, hogy ez inkább díjak elnyerésében, előadásra vagy könyvírásra való felkérésekben nyilvánul meg.